A cikk írásának dátuma: 2018. okt. 20
183 olvasás

Gimnázium után jelentkeztem a Színművészetire, de a második rostán kirúgtak. 1989 augusztusában jöttem a Csiky Gergely színházba, és jelentkeztem csoportos szereplőnek. Nem vettek föl, és azt mondtam Babarczy igazgató úrnak, hogy akkor itt maradok Akárminek. A kelléktárba volt üres hely…, aztán ott ragadtam.

Miért maradtál kellékes Mi az, ami megfogott benne?

Atyám azt tanította: Fiacskám! Jobb egy kitűnő utcaseprőnek lenni, mint egy középszintű egyetemi tanárnak. Hát így. Tulajdonképpen ugyanúgy statisztáltam, mint azok, akiket fölvettek, csak közben volt más melóm is, a kellékezés. Aztán, ahogy összetalálkoztam jó rendezőkkel, díszlettervezőkkel, érdekessé vált az a munka, de sokkal jobban meg van fogalmazva a darabomban. (Kisspista csütörtököt mond, szerdán)


Van rá esély, hogy többször is láthatjuk még a darabot itt a Csiky Gergely Színházban?

Igen, a stúdióban szeretném játszani. S ahogy a visszajelzésekből hallom, lenne rá igény. Már csak azért is, mert még nem hallottam olyanról, hogy egy kellékes kiállt volna, és másfél óráig leköti a nézőket.

Milyen volt rendezni, színészként részt venni egy darabban?

Erről a Tóth Gézát kéne megkérdezni, ő segített, pátyolgatott. Mert itt nem szokványos próbaidőszakot kell elképzelni, mint amilyent a színészekkel. Maximum tízszer próbáltunk és a legnagyobb feladat az volt, hogy ne veszítsem el a türelmemet, s ne adjam föl a célomat. (nevet) A darab alapja sok régi színházi történet, amiket eddig még nem ismerhettek a nézők, mert ezek (velem és színészekkel) történtek meg. (Koltai, Pogány, Lázár, Csákányi, Babarczi, Mohácsi.) Igazi kulissza titkok. De ez így még kevés lett volna, ezért van benne egy külön szál, amit most nem árulhatok el, mert akkor idejekorán lelőném a poént! Reményeim szerint a nézők, a darab végére egy kicsit megismerhetnek. A lényeg hogy szeretem, ha nevetnek.

Kiknek szól, szerinted?

Ahogy mondani szokás, mindenkinek. De ez nem igaz. Főképp azoknak, akik a kilencvenes években már jártak színházba. De furcsamód egészen fiatalok is odajöttek hozzám az utcán, hogy tetszett nekik. És vannak visszatérő nézőim is.

Volt olyan kihívás vagy nehéz kérés rendezőtől, ami emlékezetes a számodra?

Ezerszám, de most csak egyet emelek ki. Keszég Lászlónak a La Mancha lovagja-t. Az összes tárgyat ami a színpadon volt és nem díszlet, azt mind én csináltam a saját kezemmel. Méhtelepről válogattuk össze a cuccokat és azokból lettek átalakítva. Aztán tíz évre rá megrendezte Miskolcon is, és oda megint felkértek, hogy gyártsam le az egészet. Nem értette a műszaki vezetőjük, mi az amit ők nem tudnak megcsinálni, én viszont igen. Aztán amikor leszállításra került, felhívott, és annyit mondott csak, mindent világos. Köszönjük a munkád. Még abban az évben örömmel értesített a díszlettervező, hogy a La Mancha megnyerte a Vidéki színházak fesztiválján a legjobb látvány díját. És ebben én is benne voltam. De rengeteg kihívás volt a Mohácsi darabokban is. Az egy külön műfaj. S mivel a színpadi vérrel is én foglalkozom, Keszég Laci vizsgadarabjában, a Titusz Andronikusz-ban, a színpadon kellett lennem, hogy hiteles legyen a vérezés. Senkire nem mertem rábízni két torok elvágását. S mivel én Kocsis Pali, és Némedi Árpi mögött guggolva tettem, vettem, a nézők szeméből láthattam, hogy jól dolgozok-e.

Majdnem megfulladtam a főpróbán. Volt egy nagy szökőkút, 50-60 centi magas, műanyaggal beborítva és a közepén egy 100 literes tartály, amiben forró víz bugyogott, hogy beledobva a szárazjeget, füst szálljon alá.. A szökőkút szélén vágtuk le a kezét Bezerédi Zolinak.. Én a szökőkútban feküdtem, és úgy vittek be, hat díszítő. 100 kiló víz, 60 kiló szökőkút, meg én benne, és így óhatatlanul billegett, ezért néha kaptam egy kis forró vizet a hátamra, rögtön ahogy utaztam befelé. De mivel csak a legutolsó főpróbára érkezett meg a szárazjég, (még a takarásban megkérdeztem a fővilágosítót, hogy ettől nem fogok megfulladni? Azt mondta, hogy „nem”, ez tényleg nem mérgező gáz…, viszont kiderült, hogy kiszorítja a levegőt.) Ez pedig zárt szökőkút volt, s én 20 percig benne. A jelenet vége felé már annyira elfogyott az oxigén, hogy majdnem kénytelen volna a nézők szeme láttára kimászni. Utolsó pillanatban még levágtam Bezerédi karját, (Vért spricceltem fölfelé, az arcába, szódásüvegből, hogy a nézők azt lássák.) S még aznap éjjel átfúrtam a szökőkutat, (Élni mégiscsak szép! jeligére) és egy slagon keresztül lélegeztem aztán.

Volt még saját készítésű kelléked, ami kihívást jelentett?

Az Inishmore-i hadnagyban, Kelemen Józsit fejbe kellett lőnie Antal Mártinak, a színpad elején. Kitaláltam, hogy egy légpisztoly kis csövecskéjébe beletöltök vért, ráteszek egy kis véres vattát, és ha azt odalövik az ember fejéhez, ráragad. Így kvázi csinál egy sebet. NE PRÓBÁLD KI OTTHON! Egyik kezében Mártinak – amit a néző nem látott – ott volt egy rendes pisztoly, a másikban a vérrel töltött , és ezt a kettőt egyszerre kellett meghúznia úgy, hogy közbe Józsinak ne lője ki a szemét. Nagyon kell ismernem a színészeket, hogy tudjam, kire mit, mennyit lehet rábízni ilyen veszélyes jeleneteknél.

Van terved a jövőben más darabot is színpadra állítani vagy esetleg a Kisspista csütörtököt mond? darabnak lesz folytatása?

Nem akarok színész lenni, de ez majd kiderül a darabomból is. Pár évvel ezelőtt láttam a Kern András féle Kellékes című darabot és (mivel én igazi kellékes vagyok) rögtön kiszúrtam, hogy ezt nem kellékes írta. Ekkor eldöntöttem: Ne legyen a nevem Kisspista, ha nem írom meg a kellékesek igaz történetét. Valójában mi történik a háttérben, a kulisszák mögött. Mert ki tudhatná hitelesebben megrajzolni, mint aki 30 éve ott tölti az életét. Még korántsem tartok a sztorik végén, így ez a darab most csak egy része volt az életemnek. Aztán szép lassan, haladok a jelen felé. Hátha egyszer utolérem magam.

2018. 10. 10.

Kulcsszavak: