A cikk írásának dátuma: 2018. dec. 14
700 olvasás

A színészet és az irodalom iránti szeretetem az általános iskolában kialakult már, de egészen az érettségiig elég nehéz volt döntenem, hogy színésznő vagy focista legyek. A HMG (Horváth Mihály Gimnázium) irodalmi-drámai tagozatán alakult ki bennem, hogy csak ez a dolog érdekel, meg az is, hogy ezen kívül semmi más (nevet), szóval engem nem tudtak elvarázsolni matematika vagy földrajz órán, ellentétben a színházzal kapcsolatos tantárgyakkal. Végül szorosan az érettségi előtt a színészi pályát választottam. 2014-ben, Budapesten végeztem a Színház-és Filmművészeti Egyetem első Színházrendező-fizikai színházi koreográfus szakán, amely akkor egy kísérleti szaknak számított. Ezt nem lehet egy szóval definiálni, viszont akik ezzel foglalkoznak a szakmában, letisztult, hogy mit képvisel(ünk). Bár táncosként dolgoztam a Vígszínházban és a Pestiben, mellette sok koreográfusi feladatot is kaptam az ország több színházában, most mégis színésznő lehetek, a Csiky Gergely Színházban, a 2017/2018-as évad óta. Itt azt vettem észre, hogy nagy biztonságot ad az, hogy ezt az úgynevezett „fizikai színházat” tanultam, mert ezáltal másképp bánok a testemmel és nem csak besétálok a takarásból a színpadra és leülök vagy megállok egyhelyben elmondani a szöveget, hanem szinte már-már túlmozgásos vagyok, mindig keresem az adott gesztusokat a prózához vagy fordítva, hogy hogyan lehet kifejezni vagy akár helyettesíteni mozgással a prózát. Az egyetemen az egyik osztályfőnököm, Horváth Csaba sokszor felhívott telefonon, hogy „Lenne Székesfehérváron egy koreográfusi munka. Van kedved?” Mondtam: „Van kedvem!” vagy „Kecskeméten lenne egy munka. Van kedved?” Mondtam örömmel: „Van kedvem!” és így jöttek a munkák, sokat utazgattam. Ma már ha megyek valahova és kérdezik, akkor azt mondom, hogy színésznő vagyok a Csiky Gergely Színházban (mosolyog), nem azt, hogy táncos vagy koreográfus, pedig itt is vannak alkotói feladataim.


Miért pont a Csiky-ben telepedtél le, ha ilyen sok helyen megfordultál?

Ez egy érdekes történet, hogy hogyan kerültem ide. Ha az ember felvételizni készül színész szakra, akkor általában a vágyak a Színművészeti Egyetem felé húznak, ezzel én is így voltam, s a Kaposvári iskolát kevésbé ismertem. A Budapest Noir c. film forgatásán bár csak egy kiemelt statiszta szerepet kaptam, így is ott töltöttem fél napokat. Egy nagyobb teremben fogattunk és arra lettem figyelmes, hogy valaki a terem másik végéből egyfolytában néz. Végül kiderült, hogy ő Rátóti Zoltán, akit én akkor még személyesen nem ismertem. Aztán a nap végén odalépett hozzám és megkérdezte, hogy ki vagyok, mi vagyok, mert tetszik neki a forgatáson látott munkám. Rögtön a második kérdése az volt, hogy „Nem lenne kedved lejönni a Csiky Gergely Színházhoz, mint társulati tag?” Szabadúszóként, amikor ennyi mindent csinálsz, mindig más városban, azért megállt a szívem, hogy milyen nagy dolog lehet társulati tagnak lenni és nem is akárhol, hiszen a Színművészetin a másik osztályfőnököm Lukáts Andor volt, aki itt egy legenda. Egész éjszaka nem tudtam aludni, pedig Rátótival úgy váltunk el, hogy azt mondta: „Nyugodtan aludj rá egyet!” és szerintem ez az, amire nem lehet (mosolyog). Másnap reggel, kiborítgatva a kávémat, nem is tudtam, hogy hánykor hívjam, néztem az időt, gondoltam „Már biztos ébren van, de ha megy dolgozni a színházba akkor ne tízkor hívjam, hanem előtte.” Meghoztam a döntést és felhívtam, hát így kerültem ide. Szóval engem itt senki nem ismert, senki nem tudta, hogy ki vagyok. Vannak ilyen-én úgy nevezem-szerencse csillagjaim és azok néha lepottyannak a fejemre, hogy „ez most a tiéd”. A mai napig, folyamatosan olyan feladatok találnak meg itt a színházban, mintha évek óta itt lennék.

Ebben az évadban a Chicago-ban főszerepet játszol. Várod már?

Már egy pár hete elkezdtük a táncpróbákat. Azt hiszem, hogy ez az, amit soha nem gondoltam volna, hogy én egyszer egy ekkora lehetőséget kapok, főleg amikor az ember sok jó tudású, tehetséges színész kollégával van megáldva maga körül, akik fantasztikusan énekelnek és játszanak, szóval ez maga a mámor! A hét első napján úgy ébredek „Úristen, ma hétfő van, ma nem próbálunk, jaj, de várom már, hogy kedd legyen és dolgozzunk!” Feszített a munkatempó, de nagyon élvezem. Amikor egy ekkora lehetőség hullik az ember ölébe, akkor maximálisan oda kell tennie magát, bár nekem még nem volt olyan szerepem, amit ne csináltam volna meg 170%-on, vagy ne találtam volna meg benne azt, amiért érdemes ilyen hőfokon dolgozni. Ültünk az olvasópróbán, felolvastuk a szöveget, meghallgattuk hozzá a dalokat is, összeszorult a gyomrom, s arra gondoltam, hogy lesz ott egy zenekar és nekem ezt majd tökéletesen kell énekelni, meg eljátszani. Még keresgélem a szavakat erre az érzésre, de azt tudom, hogy elképesztően hálás vagyok és boldog.

Összetett szerep, színészkedni, táncolni és énekelni is kell benne.

Szeretem ezeket a megterhelő feladatokat, mert nem vagyok egy lazsálós típus. Általában annyi energia tombol bennem, amit épp ezekben a munkákban tudok kimaxolni, amikor sok mindenre kell odafigyelni egyszerre. A szerep, a rendező-koreográfus kérések, a színész kollégák, a táncosok, a zenekar, a jelmez, a díszlet, a kellékek. De azt hiszem ez vagyok én! (nevet)

Mennyire érzed közel a személyiségedhez a megformázott karaktert?

Először mindig távolinak érzek mindent és aztán a próbán egyre közelebb kerül hozzám. Itt az a nagyon nehéz, hogy én alapvetően tartásban egy keményebb, feszesebb csaj vagyok, ez valahonnan szerintem még a fociból ered. Egyszerűen nekem kényelmesebb egy sportcipőben kimenni az utcára, pedig szeretem a magassarkút is, és mégsem azt veszem föl, mert ahhoz szoktam hozzá, hogy „vidék, foci, kint vagyunk a pályán”. Akkor szembesültem vele, amikor Bozsik Yvette mondta az egyik próbán, hogy ez sokkal levegősebb, lágyabb, könnyedebb és ne akarjak mindig mindent ennyire nagyon csinálni, mert azzal pont azt fogom elérni, hogy az a keménységem fog előjönni, amilyennek kívülről látszom, pedig egyébként egy iszonyatosan érzékeny ember vagyok. Itt pedig egy szép, eszes, nőies nőt kell megformálnom. Azt érzem, hogy ez nagyon jó lesz majd, de még meg kell születnie. De erre van a próbafolyamat. Mindig is jobban szerettem a nehezebb utakat és ez is pont egy ilyen út, hogy ide nem elég az, ami a Színművészetin elég volt, hogy fel tudok emelni egy 80 kg-os fiút és még meg is pörgetem kétszer. Ott ez volt előnyben részesítve és a pregnáns mozdulatok. Bozsik Yvette pedig egy érzékeny NŐ és rajta keresztül szerintem meg fogom tanulni majd ehhez a szerephez, hogy ilyennek is lehet és jó is lenni.

Hogyan szoktál megtervezni egy koreográfiát, milyen szempontokat veszel alapul, a történetet vagy a színészeket esetleg?

Első és legfontosabb az, hogy a színész jól érezze magát az előadáson belül, ha táncolnia kell.. Valamint számomra fontos-azon túl, hogy miről is szól az előadás-az, hogy milyen stílus fog beleilleni és milyen eszközöket ad a rendező a kezembe, milyen dalokra, zenékre kell komponálnom. Alapvetően hiába dolgozom előre és találom ki a mozdulatsorokat, utólag rájövök, hogy az a stílus, amit képviselek javarészt nekem állna jól vagy a volt osztálytársaimnak, akikkel együtt tanultuk ezeket, szóval oda kell figyelni a színészre, hogy az neki is jól esik-e, ha van kelléke meg tudja-e vele csinálni, tesz-e ajánlatot, hogy ő hogyan szeretné inkább. Én ezekbe az ajánlatokba általában bele szoktam menni, nem vagyok egy dirigálós koreográfus, inkább a karakteren és főként a színész lelkén keresztül próbálom megtalálni őket a végleges mozdulatokhoz. Összetett munka, de szinte mindig szabad kezet kapok a rendezőktől, ha van ízlésbeli vagy zenei kérés azt szem előtt kell tartani, kompromisszumot kell kötni, de ezzel még soha nem volt gond.

Mit vársz a legjobban az idei évadban?

A Chicago premiert (nevet). Sorban jönnek felénk a felkérések, decemberben például a jótékonysági gálán léptünk fel. Én nagyon szeretem ezeket a kezdeményezéseket, hiába azt érzi az ember, hogy rengeteg feladata van, akkor is ezekben nagyon hálás részt venni. Szoktam néhány helyen énekelni vagy legutóbb volt egy fotózásunk is a Kutyatár Egyesülettel közösen, és mindegyik olyan szívmelengető munka volt, amihez jó hozzájárulni. Belenézek a naptáramba és tele van mindenféle feladatokkal: járok próbákra, ének órára szoktam, edzeni, de mindig arra gondolok, hiába éjfélkor fekszem le vagy hajnali egykor, hálát adok, hogy ezeket csinálhatom. Édes teher ez.

2018. 11. 19.

Kulcsszavak: